Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Magyarország jövõképe a poszt-információs korra Varga Csaba, www.találjuk-ki.hu, 2006, február 6. Ha jelenleg nincs átfogó magyar – Magyarországra vonatkozó – jövõkép és ebbõl eredõ nemzeti stratégia, akkor ennek hiánya miatt bármilyen nemzeti fejlesztési terv szükségképpen érvényes társadalmi dialógus és nemzeti egyetértés nélkül születik meg. Nincs nyomorultabb állapot, mint az, ha nincs jövõképünk. Ha az embertõl elveszik a holnapot, az legalább olyan szörnyûség, mint ha felszámolják a múltját. Csakhogy van egy új, univerzális jelenség: a jövõkép hiányának „bûne” egyre kevésbé terhelhetõ arra, aki ettõl a hiánytól szenved. Ha a jelen globális modelljét valamilyen összetett, sokjelzõs fogalommal írjuk körbe, például avval, hogy fenntartható, innováció vezérelte információs kor, akkor a tízes évek jövõállapota bizonyára a posztinformációs és modernizációs kor lesz, ami egyenlõ a tudás- és tudatfejlesztõ társadalommodellel; a változás tehát változatlanul olyan gyors és katartikus marad, hogy egy-két évtized alatt újabb modellváltás következik be. Mirõl is szól ez a rejtett paradigma? Nem pusztán arról, hogy valami elképesztõen gyorsan és evvel párhuzamosan gyökeresen változik, hanem kitüntetetten arról, hogy a változássorozat normális észlelésére nem vagyunk alkalmasak, vagy nem vagyunk felkészülve rá. És mert az észleléshez önmagában is olyan tudás, bölcsesség, új tudatállapot és megújulási készség kell(ene), ami talán csak az optimális jövõ sajátja lesz, így a jelenben lévõ jövõhiány miatt az optimális jövõ elérhetõsége már-már reménytelen. Most minden csupa paradoxon és poszt-paradoxon. A jövõ ugyanakkor ma – még az észlelési problémák mellett is – láthatóbb, mint a puha diktatúra idõszakában, ám mégis sokkal inkább titok, mint mondjuk az ötvenes évek végén. A jövõ értelmezése azért is kétséges, mert már nem történhet meg a hagyományos (szakszóval: normál) tudomány alapján. Egy-két évtized alatt soha nem észlelt mértékben nyílik szét a tudás-olló kettõs értelemben: a magas tudomány és az iparosított tudomány, valamint a tudomány és a tudománytól elszakadt közgondolkodás között. A jövõ önmagában is labilis, s a csúcstudomány hangadói évtizedek óta hangsúlyozzák, hogy az egy jelen, egy jövõ logikai zsákutca, a tényleges valóság pedig több jelen és több jövõ, sõt egyre inkább párhuzamos jövõvalóságokat jelent. Holott ebben semmi meglepõ nincs: ha Magyarországon ma egyszerre van poszt-feudalizmus, kora (külön késõi) kapitalizmus, poszt-szocializmus, pénzkapitalizmus és információs társadalom, akkor miért és hogyan gondolhatnánk, hogy a különbözõ kollektív tudás-tudatmodellek, s az ezekhez köthetõ gazdasági-társadalmi modellek egyszerre megszûnnek, vagy bármelyik utoléri a másikat, vagy akár egyszerre és közösen átalakulnak egy egészen más paradigmává. Ennyi egynemûsítõ és átformáló erõ nincs az információs korban. Új modernizációs modell elõtt Nincs alternatíva: csak a kor szintjén lehet tervezni. Nézzünk csak szembe az új felismerésekkel. A régi ipari (fordista, posztfordista) világmodell és ennek gondolkodásmódja (a normál-tudomány) véget ért. Az egyik domináns, de nem az egyetlen új (információs társadalomnak hívott) világmodell sem hoz megváltást, mert nem a tudásra, hanem az információs világgazdaságra és társadalomra rendezkedett be – ezért jött el a posztinformációs korszak. Új irány, új ígéret – és nem az utolsó. Nálunk a döntéshozók tudatába most fészkelõdik be a fenntartható fejlõdés világmodellje, noha ez önmagában – mint az várható volt – képtelen megoldani az összefüggõ problémákat. Az aktuális Európa okkal nem talál jobbat, mint a tegnap folytatását, ezért a Barroso-program a meglévõ fejlesztési modellek integrációjával és dinamizálásával kísérletezik. Kicsit kerülöm, hogy a politikai-hatalmi teret elemezzem, mert szinte mindenki ezen a terepen forgolódik, de hát a vak is láthatja, hogy az európai politikai és irányítási modell, a jelenlegi demokrácia és kormányzási technika egyre hatástalanabb. Hova és hogyan tovább? Eddig elég volt, ha a múlt század közepi modernizációs modellekben gondolkodtunk, ma viszont itt vannak a poszt-modernizációs modellek – mit kezdjünk velük? És tódulnak elénk az új dilemmák is. Ha a globális világban, vagy Európában a tízes években minimum a tudásközpontú világmodell válik uralkodóvá, akkor elfogadható-e, hogy a magyar távlati stratégia (és a nemzeti fejlesztési terv) középpontjában nem a tudás termelése és alkalmazása áll? Ha ígérete ellenére az Európai Unió se 2010-re, se 2015-re nem, vagy csak részlegesen lesz fenntartható és innovációs tudásközpontú kontinens, akkor Magyarország hogyan reagálja le ezt a nyomasztó kontinentális késést? Vagy: ha tíz-tizenöt év múlva az új uralkodó modell várhatóan már egy következõ (tudástársadalom utáni) és egyben egy másik világmodell lesz, akkor ezt elõre hogyan lehet megérteni és megismerni, valamint erre hogyan lehet felkészülni? Ha Magyarország az Európai Unió fejlesztési ciklusa miatt csak hétévente változtathat jelentõsen jövõirányain, akkor idén mennyire tervezzen bátran és dinamikusan, tudva, hogy legközelebb csak 2011 körül kezdhet megint forgatni egyet a tervezés kormánykerekén? Egyelõre nem várható, hogy komoly válaszok születnének. Nincs kormányzati és szakmai érdeklõdés a maholnap kérdései iránt. Mégis, mi történik akkor, ha van vagy lesz annyi politikai és szellemi akarat, hogy valóban elõre nézünk 2015–2020-ig? Ha ezt vállalni merjük, akkor a jövõtervezés (konkrétan a második nemzeti fejlesztési terv) milyen modernizációs modellre alapuljon? Miért maradtunk le az európai versenyben? Az elmúlt harminc évben könyvek és cikkek sorjáznak a globális tudáspiac hagyományos modernizációs modelljeirõl. A kategóriák (erõforrás, befektetés vagy például innováció vezérelte modernizáció) meglehetõsen ismertek, de Magyarországnak még nem állt módjában nagyon kipróbálni se az innováció-, se az információvezérelt modernizációt. Az elmúlt évtizedben nálunk – az információs társadalom stratégiája helyett – folyamatosan az infrastruktúra-fejlesztés maradt a középpontban, de ki érti azt, hogy hiába volt az infrastruktúra, vagy a hozzáférés-modernizáció az elõtérben, mert minden erõfeszítés ellenére ebben is rendesen lemaradtunk az európai versenyben? Ideje lenne az okokat és következményeket feltárni. Néhány hipotézist megkockáztatok: 1. A modernizációs modellek ugyan soha nem állították, hogy egy közepesen fejlett országban az infrastruktúra-fejlesztésnek elõbb, vagy minden más fejlesztési dimenziót megelõzve kell végigfutnia, ám nálunk az informatikai piac érdeke és a gyors kormányzati sikerigény egyaránt a modellhasznosítási technológiát erõltette. 2. A modernizációs hátrány másik – és mélyebb – oka, hogy az európai lemaradásunk a kutatás-fejlesztésben (K+F) vagy az innovációban nagyobb, mint a digitális infrastruktúra fejlesztésében. 3. Viszont az igazi ok, a problémák gyökere a társadalom és a polgárok felkészületlensége, de felkészületlenségen most ne csak szociális vagy területi hátrányokat értsünk, hanem elsõsorban tudásbeli és tudati lemaradásokat. Nos, mi a megoldás, ha van egyáltalán esély? A fejlett világ ugyanúgy, mint a fejletlen világ, mert minden állítással szemben ebben nincs különbség, hasonló modernizációs pokoljáráson megy át. A horizonton megjelentek a poszt-modernizációs modellek. A modellváltás lényege, hogy a külsõ erõforrások után a belsõ erõforrások mozgósítása kerül elõtérbe, ami tudásteremtés nélkül lehetetlen. Az egész világ azzal szembesül, amivel mi magunk is: nem csak egy, hanem párhuzamosan több új (a mai modernizáción gyökeresen túlmutató) modell jelenik meg. Íme: a tudás vezérelte, a részvételi (és elektronikus) demokrácia központú, a tudat vezérelte, a társadalomhoz visszakötött etikai/spirituális gazdaság (stb.) „modernizációs” modellje. Az új irányok még kiforratlanok, vitathatók és globális garanciát még nem ígérnek. Magyarország ezekre se fejben, se lélekben, se politikailag vagy gazdaságilag nem érett, miközben az érési folyamat gyorsabban halad, mint a technikai-technológiai fejlõdés. A modernizációs dráma a következõ öt éven belül prognosztizálható. Ennek aktuális politikai/közpolitikai jele akkor válik látványossá, amikor az egy-másfél éve hivatalba lépett Európai Bizottság két-három éven belül kénytelen lesz felismerni, hogy a lisszaboni (egyébként jó) program dinamizálása nem segített az öreg kontinensen. Európa most éppen abban nem versenyképes, amiben sokáig elõnye volt: egy évtizede nem információs technológiai, hanem információs társadalmi stratégiát választott, de jelenleg a jóval szegényebb és fejletlenebb kontinensek vagy államcsoportok gyakran több belsõ (spirituális, lelki, szellemi, közösségi) erõforrást képesek mozgósítani. Nálunk várhatóan leggyorsabban a gazdaság, például az IKT-szektor veszi észre és tudatosítja, hogy a társadalom, a lokális világ belsõ „ellenállása” az európai és közép-európai versenyben is hátrányt okoz. Ezt a modernizációs válságot egyszerre kifejezi és növeli az, hogy Európa a tudásversenyben sincs az élen, de nem csak arról beszélünk, hogy kutatás-fejlesztésben mennyire lemaradtunk mondjuk Észak-Amerikához képest, mert van ennek mélyebb oka is: hogy a normál tudomány racionalista-pozitivista jelen- és jövõképe alapján növekvõ mértékben lehetetlen a globális felzárkózás. Ez a felismerés ma a hangadók többségének is elfogadhatatlan. Lehetséges forgatókönyvek A hazai jövõ-forgatókönyvek megfogalmazása és elfogadtatása alapvetõen függ a mediatizáltsággal egynemûsödõ szellemi állapotoktól. Mégiscsak van abban valami képtelenség, hogy itthon a globalizáció-lokalizáció törvényei, folyamatai nem jól, avagy elõítéletesen ismertek, ami miatt sokszor – fõként mentális alapon – élesen elutasítják õket. A globalizáció értelmezése nem is végezhetõ el igen/nem logikával. Ha a jelenkép súlyosan tisztázatlan, a globális világról sincs jövõképünk. Ez a kívülre nézõ tanácstalanság ráadásul ötvözõdik azzal, hogy az ötvenes évek eleje óta Magyarország (és/vagy a magyar nemzet) jövõképe egyfelõl kidolgozatlan, másfelõl ideológiailag megfogalmazhatatlan, mert évtizedekig felülrõl hamis jövõképeket erõltettek, harmadrészt pedig (a rendszerváltás rövid eufóriájától eltekintve) mentálisan gyengék vagyunk, gyakran és sok társadalmi csoportban dominál a remény-hiány, a szorongás, vagy „csak” a puszta várakozás eltûnése. A látlelet persze most sem lehet fekete/fehér, mert például nem csak egyes társadalmi (szellemi-lelki) elitcsoportokban, hanem olykor a hazai régiók kisebb térségeiben is – váratlanul, nem racionálisan – megszületnek messzire látó jövõelképzelések, és távlatos cselekvések indulnak. Hol is tart közösségi tudatunk a jövõképalkotásban? Ha jelenleg nincs átfogó magyar – Magyarországra vonatkozó – jövõkép és ebbõl eredõ nemzeti stratégia, akkor ennek hiánya miatt bármilyen nemzeti fejlesztési terv szükségképpen érvényes társadalmi dialógus és nemzeti egyetértés nélkül születik meg. Kétes, de átmeneti kiútként ott lehetne az a megoldás, hogy megint a politikai vagy gazdasági csoportok hangadó képviselõi konstruálnak jövõvíziót. Ennek az vet gátat, hogy a politikai pártok egyfelõl csak közismert szlogenekben képesek gondolkodni, másfelõl csak kvázi módon képesek bármiben megegyezni, harmadrészt pedig – ez az egyik szokatlan jelenség – a közpolitika mai nyelvén nem is lehet jövõképet fogalmazni és közhírré tenni. Végül, a politikának a tudományos gondolkodás sem sokat segít, mert a tudomány nem tekinti feladatának a jövõ teremtését, és nincs olyan szellemi intézmény, amely a tudományágak felismeréseit egyesítve nemzeti jövõképet generálna. A jövõkép már nem születik úgy, hogy néhány nemzeti nagyság a történelem valamelyik ideális pillanatában a közösség helyett, de a közösség vágyait kifejezve utat mutat a sötétnek látszó jövõbe. A jövõképhez nálunk tehát se „kép”, se „jövõ”, se jövõalkotó módszer nincs, miközben a globális tudástérben – ezt még egyszer hangsúlyozom – a várható jövõalternatívák látványosan eltérnek a jelentudatoktól. A Stratégiakutató Intézet interdiszciplináris mûhelyében azonban öt-hat évvel ezelõtt megfogalmaztuk és részben publikáltuk is Magyarország várható jövõforgatókönyveit az új század elsõ felére. Módszertanilag az eleve újdonságot jelentett, hogy egyszerre készültek – négy változatban – univerzális forgatókönyvek, több mint húsz forgatókönyvként globális szcenáriók, majd öt alternatívában és számos forgatókönyvbe sûrítve itthoni lokális jövõ-változatok. A két külsõ és az egy belsõ forgatókönyv-hálózat ütközési mezõjének elemzésével íródtak le a nemzeti forgatókönyvek, méghozzá tíz alternatíva és öt alapszcenárió segítségével. Nincs lehetõség arra, hogy ezeket itt most ismertessük. Mindenesetre annyit jeleznék, hogy az ipari kor normál tudományának jövõképe szerint született meg három (egyszerre gazdasági, társadalmi, ökológiai és tudás-) jövõmenetrend: a fekete (világvége), a sötétszürke (alámerülés) és a világosszürke (libikóka) forgatókönyv. Mondanom sem kell, hogy a történelem az ezredforduló óta is a libikóka forgatókönyvet részesíti elõnyben. A három „hagyományos” menetrend mellé a poszt-normál tudomány új paradigmái szerint két további menetrend kifejtése kapcsolódott: a kék (tudástársadalom) és a fehér (egységteremtõ, új tudatosságot mutató) alternatíva, amely már az új század harmadik negyedérõl beszélt. Nincs abban semmi meglepõ, hogy egy jövõképet kutató-keresõ társadalom és politika nem sokat kezdhet egy bonyolult jövõkép-hálózattal. A döntéshozók ugyanakkor egyelõre aligha képesek mást tenni, mint hogy Magyarország aktuális (rövid- és középtávú) jövõlátványát az Európai Unió politikai és szakpolitikai jövõképeihez igazítják, és ezeket adaptálják a második nemzeti fejlesztési terv átfogó céljai számára. Ez egyébként rendjén is van. A gondot azonban az okozza, hogy ez is összetett-sokrétû jövõkép, csakhogy megértése és tudatos vállalása változatlanul gondot okoz. Az a lehetõség pedig súlyos kihívás, hogy a magyar hatalmi elitek a szakpolitikai keretek között óvatosan új felismeréseket és irányokat is építsenek bele a magyar nemzeti jövõképbe. Merthogy ilyenek nincsenek is a hazai társadalmi jövõtudatban. Meddig marad ez így? Megítélésem szerint a változást nem a bölcs felismerés hozza, hanem valamelyik legközelebbi tervezési válság. Ha várhatóan néhány éven belül látványosan kiderül, hogy a Barroso-korszak nem oldotta meg Európa felzárkózását, akkor az évtized végén elkerülhetetlen lesz a gyökeres jövõkép-paradigmaváltás. Addigra talán jobban tudatosul, hogy csak poszt-modernizációs alternatíva választható. Addig hiába javaslom, hogy a második magyar nemzeti fejlesztési tervbe óvatosan, vagy nyíltan, de legalább részben tervezzük bele a tízes-húszas évek követelményei szerinti fejlesztéseket. Tudatfejlesztõ társadalom? Amikor 1993-ban elõször kezdtünk beszélni az információs társadalommodell közeledtérõl, természetesen nekünk sem hitt senki. Amikor két éve elõször jeleztük a tudatfejlesztõ társadalommodell várható érkezését, szükségképpen senki nem hitt nekünk. Ettõl persze még tévedhetünk. Ennek ellenére azt állítjuk, hogy a következõ tizenöt évben a fenntartható tudástársadalom alternatíva a legfõbb jövõváltozat, amely azonban fokozatosan átalakul tudatfejlesztés-központú világmodellé. Nos, aki csak egy jövõképet keres, ebben akár azt is megtalálhatja, ám ne felejtsük, hogy ez egyaránt jelent gazdasági, társadalmi, tudásbeli és fõként emberi (avagy személyes, nemzeti, univerzális és transzcendens) tudatfejlesztést. És ennek nem csak az az oka, hogy a földi civilizáció természeti, gazdasági-pénzügyi és politikai erõforrásai gyors tempóban merülnek ki, hanem sokkal inkább az, hogy – noha ezt általánosítva kimondani kockázatos – az emberiség, különösen az euroatlanti kultúra megelégelte az elmúlt két-háromszáz év fejlõdési pályáit és állapotait. Ami sokáig jó és vonzó volt, az ma nem jó és elviselhetetlen. Nézzünk csak néhány – tegnapi és mai – felismerést. A személyes és társadalmi tudás befogadása és alkalmazása alapvetõen tudatállapot- és tudatfejlesztés-függõ. A társadalmi kohézió és a társadalmi együttmûködés változatlanul elsõsorban tudatminõség kérdése. Az európai, a nemzeti vagy a lokális identitás erõsítése mindenekelõtt az egyén tudatától és tudatosságától függ. A személyes és közösségi egészség alapvetõen a tudat/öntudat egyértelmûen tudatos fejlesztésén és magas szintû használatán múlik. Még a funkcionális, bürokratikus állam problémamegoldó képessége és cselekvése is a társadalom és az állami alkalmazottak tudatállapotától és az ebbõl fakadó kötelességvállalásától függ. Ha a gazdaság jövõjét elsõsorban a kutatás-fejlesztés, vagy tágabban az innováció határozza meg, akkor sem mondtunk egyebet, mint azt, hogy a technikai-technológiai vagy gazdasági innovátorok tudatállapota a kulcskérdés. Ma már a társadalmi-nemzeti kommunikációknak sem lenne más dolga, mint az egyéni-közösségi tudatok önfejlesztését szolgálni. A felismerések tehát egyáltalán nem újak, csak az a gyökeresen új, hogy a tudatfejlesztés a társadalmi-gazdasági fejlõdésmodell középpontjába kerül. Hogyan lehet átkapaszkodni a szakadék fölött, amely ma a hazai jelenvilág és a jövõt jelentõ tudattársadalom között van? Lehet-e erre a feladatra kormányprogramokat tervezni? Két lehetséges és evidens kormányzati lépést ajánlok példaként. 1. Elõször is, stratégiailag teljesen helyénvaló, hogy ma Európa kiemelten a kutatás-fejlesztésre, vagy tágabban az innováció, s többek között a tudásfejlesztés ösztönzésére koncentrál. Így az elsõ kérdés mindjárt az, hogy mikor és milyen minõségû hazai tárcaközi kutatás-fejlesztés kormányprogram lesz, ami nem szûkíthetõ le se a technológia, se az oktatás, se a mûszaki innováció fejlesztésére, de ugyanakkor nem azonos a versenyképességi stratégiával. (Ide tartozik, hogy ha majd lesz – pártközi konszenzussal – elfogadott K+F kormányprogram, azt a kormányzat milyen szinten valósítja meg?) 2. Másodszor, ha várható az egyéni és közösségi tudat szerepének felértékelõdése, akkor Magyarországnak kiemelten kellene foglalkoznia tudatkutatással és tudatfejlesztéssel, de ez szükségképpen interdiszciplináris és poszt-normál tudományos feladat. S nem elég az idegtudósokat vagy a pszichológusokat bevonni, mert legalább ennyire szükség van elméleti fizikusokra, teológusokra, vagy például filozófusokra és nyelvészekre. A kérdés megint az, hogy a kormány tudományfejlesztési stratégiája alapján – hálózati rendszerként – milyen K+F tudatkutatási intézmények jönnek létre az állami (akadémiai és egyetemi), valamint civil kutatóintézetek bevonásával? Az aktuális kockázati tényezõk. 1. Ha ma sokaknak a jelenlegi Európa Terv közelre nézõ céljai is túl messzire mutatnak, vagy túlságosan magas röptûek a magyar ugarhoz képest, akkor félõ, hogy a döntéshozók többségének még az Európa-ihletésû nemzeti fejlesztési terv is idõ elõtti lesz. 2. Ha az Európa Terv mostani stratégiai irányai (befektetés az emberbe, a gazdaságba, a környezetbe) jórészt a kilencvenes évek globális törekvései, szintén félõ, hogy ezek a szándékok idõ elõtt elavulhatnak. 3. Ha az új Európa Terv nem a tízes évek valóságos alternatíváira és perdöntõ követelményeire készül, nem kevésbé félõ, hogy Magyarország – a globális gazdasági-társadalmi elõtérben való – stagnálása (vagy lassú leszakadása) folytatódhat. Kormányzati elit és szakértõi elit legyen a talpán, aki ennyi ellentétes erõ, akarat, tudás- és tudatállapot között vergõdve helyes tervezési és megvalósítási stratégiát választ, méghozzá úgy, hogy nem veszti szem elõl az általa elfogadott általános nemzeti stratégiát sem (ha van neki ilyen). Magyarország tíz éven belül is összetett-alternatívájú ország marad, de most már nem halasztható a prioritások kiválasztása. Kockázat ide, kockázat oda, abban senki nem korlátozhat minket, hogy intenzíven elkezdjünk foglalkozni a tudatfejlesztõ társadalmi-gazdasági modell elõkészítésével. Második nemzeti fejlesztési terv Utóiratok. A felsorolt kockázati tényezõk ismeretében is inkább vállaljuk a politikai és társadalmi elitek egy részének értetlenségét, de legalább ne vegyünk vissza a második nemzeti fejlesztési terv céljaiból. A mai kormányzati és európai programunk még nem elég hangsúlyosan tartalmazza az állam új típusú modernizációját, holott – nem csak a kiadások csökkentése miatt – a digitális állam létrehozása kulcskérdés. Minden költségvetési nehézség ellenére a tudásipar (egyetemek, K+F, tartalomipar, stb.) állami és piaci támogatását nem kétszeresére, hanem legalább háromszorosára kellene azonnal emelni. A gazdaságfejlesztési pályázatokon az eddiginél is több támogatást kapjon az IKT-szektor, de fejlesztései lépjenek túl már a technológiai feltételek megteremtésén. A települési, térségi és szakmai civil hálózatok anyagi-szellemi támogatása nélkül nem szervezõdhetnek meg az intelligens helyi (fõként tudáshasznosító) társadalmak. A magyar társadalom jövõorientáltsága érdekében ne csak jövõkampányt vagy jövõkommunikációt folytassunk, hanem jöhessen létre például jövõegyetem, jövõpark, jövõkutatóközpont. A második nemzeti fejlesztési tervbe a nagyprojektek ne csak a hagyományos infrastruktúra fejlesztésére összpontosítsanak, hanem – a tudás- és tudatfejlesztõ kort elõkészítõ – tényleges fejlesztési projektekre, például a Zselici Édenkertre, a Magyar Technológiai Intézetre, a sárvízi intelligens kistérségre, a Nemzeti e-Közigazgatási Központra, stb. Az utóirat passzusaiban felsorolt feladatok a ma leckéi, bár mi ezeket holnap akarjuk elvégezni. A világ szellemileg kvalifikált csoportjai új dimenziókban többek között a következõ kérdésfelvetéseken töprengenek: az embert kiváltó, az embert sokban helyettesítõ robotok; a világegyetem energiáit megértõ és alkalmazó technológiák kutatása és elterjesztése; a kvantumszámítógép és/vagy bioszámítógép fejlesztése és piaci bevezetése; az idõszámítás elõtti és a legfrissebb tudások kölcsönös kontrollja és tudáspiaci értékesítése; a gazdasági-társadalmi versenyképességet növelõ önépítõ tudatfejlesztések kutatása és alkalmazása; a mesterséges intelligenciát magas szinten alkalmazó digitális állam- és önkormányzás kipróbálása és ennek révén is a részvételi e-demokrácia lehetõvé tétele; a spirituális erõforrásokat hasznosító egyéni és közösségi lélek- és magatartásfejlesztések, valamint gazdasági és társadalmi/politikai vállalkozások támogatása; stb. A mai modernizációs modellek fokozatos kimerülése után jönnek a paradigmaváltások, a globális „kvantumugrások” – ezeket hívhatjuk poszt-modernizációs, poszt-információs, poszt-tudományos modelleknek is –, amelyek a régi problémákat gyakran megoldják, vagy feloldják, hogy aztán újabb krízishelyzeteket is teremtsenek. Mindenesetre Európa is generális fejlesztési modellváltások közben és egyben elõtt áll, miközben új gondolkodási kánonok alakulnak ki, új szemléletek terjednek el és új kormányzati akaratok, módszerek válnak legitimmé. Nekünk ebben az új téridõben kell járható utat találnunk. Úgy tervezzünk, hogy a járható utakra legyen esélyünk elõbb-utóbb rálépni. Varga Csaba Magyarország jövõképe a poszt-információs korra, www.találjuk-ki.hu, 2006, február 6. A szerzõ társadalomelmélet-kutató. www.vargacsaba.hu, www.metaelmelet.hu, www.inco.hu